Jó ember

A liget egyetlen, hatalmasra nőtt nyírfája fontos szerepet töltött be a város életében. A
szájhagyomány szerint az előző évszázad közepén egy asszony itt ölte meg a lányát, miután ő
bejelentette, hozzámegy egy fiúhoz a szomszéd faluból, akit a szocializmus ellenségének
tartottak. Az asszony nem akarta, hogy a lánya egy rossz emberhez menjen feleségül, így egy
éjszaka kicsalta a ligetbe, kést szúrt a szívébe, majd a férjével közösen eltemették, a sírra
pedig ezt a nyírfacsemetét ültették. Bár soha senki nem bizonyította a történet valódiságát, a
fa számos szakításnak lett a színhelye az évtizedek alatt; így, ha valaki ide hívta a kedvesét,
akkor az tudhatta, hogy kapcsolatuk véget ér.
A nyírfa égig érő, zizegő lombja alatt állt Marcsi. Sárga pólója szinte beleolvadt a
háttérben lenyugvó nap fényébe; királykék rakottszoknyáját a szél lobogtatta; rózsaszín cipője
szinte világított az érintetlen, zöld fűben. Szerette a színeket, és szerette, ha azok nem illenek
össze; félig tudatosan, félig tudattalanul így fejezte ki a lelkében égő ellentéteket. Sokszor
hiába tudta, hogy helytelenül cselekszik, az érzései átvették az irányítást; mintha két ember élt
volna benne: egy józan, tudatos huszonötéves nő, aki nyugalomra és biztonságra vágyik, és
egy szeleburdi, meggondolatlan tinilány, aki csak élni szeretne, és szeretni.
Pont, mint azt a fiút, Janit. Úgy beleszeretett, mint még soha senkibe; azt hitte, ez az érzés
csak a mesékben létezik. Valahányszor találkoztak, az egész testét bizsergető érzés járta át;
szemeinek tükrében saját lelkét pillantotta meg: ugyanazt a bizonytalanságot, szertelenséget,
vidámságot, vágyakozást, értetlenséget. Ugyanazokkal a démonokkal küzdött, mint ő, csak
benne megvolt a bátorság, hogy önmaga legyen.
Marcsi szülei haraggal figyelték a kettejük kapcsolatát: az ő eminens kislányukat
megrontotta egy piercinges, tetovált, bőrdzsekis, motoros fiú. Sehogy sem lehetett őket
meggyőzni őket arról, hogy nem drogozik, rendes munkája van, és egy jó ember. Aztán,
amikor Marcsi is megcsináltatta az első tetoválását, egy telivállas, rózsaszín orchideás mintát,
épphogy ki nem tagadták. Ennek ellenére Marcsi biztosan tudta, hogy a szülei jó emberek
voltak, csak féltették őt, mint egyetlen gyermeküket. Nem sokkal a lány születése előtt halt
meg az akkor hároméves bátyja, de a szülei sosem árulták, mi történt pontosan. A kisfiú nevét
sem árulták el soha. Csak elejtett félszavakból, és egy összetépett, alig olvasható rendőrségi
jelentésből sejtette, hogy testvérét elrabolták, és holtan találták valahol. Hiába kérdezgette a
szüleit, követelte tőlük a választ, egy napon az apja haragjában megpofozta, és azóta nem
merte szóba hozni a történteket.
Szülei tiltakozása ellenére úgy érezte, most kezd igazán önmaga lenni; elkezdte levetkőzni
gyermekkorának felhalmozott gátlásait. Fejében egyre halkult édesanyjának a hangja, ahogy
azt mondja: „Viselkedj jól!”, „Ne legyen rád gondunk!”, „Nincs más dolgod, csak tanulni!”.
Apja dorgálása azonban mindig visszhangzott a fülében. Sosem lehetett mellettük önmaga.
sosem felelt meg nekik, bármennyire igyekezett: kitűnő tanuló volt, egyetemre ment,
igyekezett mindig mindenben segíteni, nem járt bulizni, nem ivott, alig voltak barátai, de a
szülei mintha csak azt keresték volna, mibe köthetnek bele. De Jani megmutatta neki, milyen
az, ha a teste, az élete nemcsak egy börtön, amibe a lelkét zárták, és egy rövid időre
szárnyalhatott. Hónapok voltak, pedig éveknek tűntek…
Folytak a könnyei; meg sem próbálta visszafojtani őket. Felpillantott a feje fölött susogó
lombokra; figyelte a levelek között átszűrődő fényeket. Felette egy feketerigópár fészkelt;
nézte, ahogy röpködnek, hogy megetessék csivitelő fiókáikat. Irigyelte őket; elképzelte, ahogy
madárrá változik, és maga mögött hagyja ezt a várost örökre.

De nem mehetett. Az apja megbetegedett. Infarktust kapott, hetekig ápolták a kórházban;
neki pedig segítenie kellett. Nem hagyhatta cserben: ezt mondatta vele a kötelességtudat. Úgy
érezte, hogy azok után, hogy az apja felnevelte, tartozik neki ezzel. Az életével. Így érez egy
jó ember.
Az anyja előző éjjel olyan békülő hangnemmel fordult hozzá, és szinte könyörgött neki,
hogy hagyja ott Janit; az apja állandóan csak idegeskedik miatta, csak rontana az amúgy is
borzasztó állapotán, mondogatta. Majd talál egy magához való, jó embert. Mert ez a Jani egy
rossz ember, rossz körökben mozog, csak a baj lenne vele, biztos csak bántaná és megcsalná.
Ő pedig nem szállt vele vitába; túl gyengének érezte magát. Választani kellett élete két
legfontosabb férfija között, és úgy érezte, széttépik a szívét.
A nap félig lebukott a horizonton, amikor Jani megérkezett; szokatlanul komolynak tűnt.
Megállt a lány előtt, megcirógatta az arcát, majd fekete bőrdzsekijének a zsebébe tette a kezét.
Marcsi végignézett a fiú arcán: tekintete elidőzött az ezüstös ajakpiercingen; imádta,
amikor a fiú meleg ajka és a hűvös fém az övéhez ért. Majd az orrkarikára nézett, ami
kiemelte a Jani karakteres arcát, és a lány szülei mindig csípős megjegyzésekkel illettek.
Legszívesebben végigsimított volna a borostás arcon, de visszafogta magát; attól félt, ha
hozzáér, képtelen kimondani, hogy vége.
– Remélem, apukád jobban van. – A fiú hangja megremegett, mire Marcsi belenézett
fekete szemeibe, és őszinte részvétet látott benne.
Mindazok után, ahogy a lány szülei, de főleg az apja bánt vele, Jani tényleg sajnálta őt, és
ezzel Marcsi tisztában volt. Tudta, hogy a szüleinek nincs igaza, Jani egy jó ember. De hiába
próbálta összebékíteni őket, az apja már az első találkozás alkalmából elküldte a fenébe, és ez
az idővel csak rosszabbodott. Az utolsó, nyárvégi kertiparti rombolta le Marcsi utolsó
illúzióit, amikor az apja üvöltve, mindenki szeme láttára küldte el a fiút, amikor az talpig
bőrszerkóban megjelent, és még a piercingjeit sem vette le. Ekkor azt érezte, szétszakad: nem
értette, Janinak miért kell provokálnia a családját, de mélyen elítélte apja zsigeri elutasítását.
– Igen. Jobban van. Köszönöm.
– Örülök.
Hosszú perceken keresztül nézték egymást némán. Egy pillanatra mintha megállt volna az
idő: nem érzékelték a lombok suhogását, a madarak csivitelését, a tőlük nem messze játszó
gyerekek zsibongását. Marcsi többször kinyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. Nem
volt szükség a szavakra, Jani értett mindent: az arcán átfutott az összes benne tomboló
érzelem: a keserűség, a bánat, a beletörődés, a csalódottság. Ajka lebiggyedt, tekintete a
távolba réved; válla megrogyott. Marcsi mintha egy könnycseppet látott volna a fiú szeme
sarkában.
– Apád szerint nem vagyok jó ember – suttogta a fiú, mire Marcsi összeszorította az ajkát.
– Elküldesz. Ugye?
A lány lehajtotta a fejét; keze ökölbe szorult. Próbált úrrá lenni az érzésein; szétfeszítették
belülről az ellentétek, a kétely, a bizonytalanság. Úgy érezte, kötelessége, hogy feláldozza
magát az apjáért, hiszen ő nevelte fel, de a szíve mélyén tudta, nem tartozik neki az életével,
nem árulhatja el önmagát, és azt, akibe szerelmes. Legszívesebben eltűnt volna, mint a
dombok mögött lenyugvó nap.
– Sajnálom – nyögte ki végül.
A fiú mélyet sóhajtott, és megcsóválta a fejét, és eltekintett a messzeségbe. Marcsi szíve
összeszorult; tudta, hogy ennyi volt, de nem tudta elfogadni. Csak nézte Janit, ahogy beletúr
sűrű, fekete hajába. Karja szinte mozdult, hogy megfogja a fiú kezét; egész teste az ő
közelségére vágyott, de visszafogta magát.

Egy kósza falevél aláhullott, szinte ringott a levegőben, majd megpihent a lány vállán.
– Én is – mondta Jani, majd még egyszer végigsimított a lány arcán, majd amikor az
hátrább lépett, elfordult. – Jobbulást kívánok neki. Add át, ha gondolod.
Marcsi nézte, ahogy a szerelme elsétál; pupillája kitágult, ajkát szóra nyitotta, kezét kissé
előre nyújtotta, mintha vissza akarná tartani, de néma maradt. Szemét marták a könnyek, de a
fájdalom a mellkasában letaglózta; mintha kitéptek volna egy darabot belőle. Hibát követett
el, de visszafordíthatná, gondolta magában, Jani után kiálthatna, felpattanhatna mögé a
motorra, és elmenekülhetnének ketten együtt, élhetnék az életüket, eltűnhetne a sok elvárás
elől, végre önmaga lehetne valaki mellett, boldog lehetne, és minden, ami itt ebben a
városban, a szülei árnyékában sosem… De mielőtt megszólalhatott volna, látta apját a kórházi
ágyon fekve a gépekre kötve. Nem mehetett. Kötelesség. Maradnia kellett. Így tesz egy jó
ember.
Leült a fa tövébe. A madarak lassan elhalkultak, a zsibongó gyerekek hazamentek, a szél
sem fújt tovább. Az ég elsötétült, és Marcsi hiába tudta, hogy a szülei halálra aggódják
magukat miatta, nem indult haza; elfeküdt a földön, és nézte a fa lombjai között átszűrődő
csillagfényt.